A nagyságát tekintve világviszonylatban egyedülálló várhegyi mésztufa-barlang a földtörténet hajnalán hévizes feltörések, kimosódások révén jött létre. A barlangfülkék egyszerre nyújtottak menedéket és vadászterületet a félmillió évvel ezelőtt itt megjelent ősember számára. A gömbfülkéket később hadi és gazdasági megfontolásokból összekötötték egymással és a Vár házainak pincéivel, így a Várhegy gyomrában valóságos labirintus jött létre. A sziklapincék közötti utak teljes kiépítésére az 1930-as években került sor, majd a háborús program részeként egy tízezer férőhelyes óvóhelyet alakítottak itt ki. A vasbeton szerkezetekkel elcsúfított Várbarlang a hidegháborús időszakban titkos katonai objektum volt.

A háborús hasznosítást követően meg-megjelentek a kulturális kezdeményezések is: több ízben barlangmúzeum nyílt, ám egyikük sem váltott ki hosszantartó érdeklődést. Az 1983-ban megnyíló Budavári Labirintusban kapott otthont az első - s mindmáig legnagyobb - magyar történelmi panoptikum. Az 1990-es évek elejétől azonban világszerte, így hazánkban is  csökkent az "élethű illusztrációkon" alapuló kiállítások iránti igény, a panoptikumok felett az idő eljárt.

Az 1996-os nagyszabású rekonstrukciós munkálatok nyomán a több mint 5000 négyzetméteres Budavári Labirintus a lehetőségekhez képest visszanyerte eredeti, háború előtti arculatát. A korábbi, viaszalakos naturalizmust pedig olyan szimbolikus, mélyebb értelmű és titokzatos kiállítások váltották fel, amelyek kulcsszava maga a labirintus lett. Ebben az összefüggésben a labirintus nem pusztán útvesztő, hanem a történelmünkhöz, a világunkhoz és az önmagunkhoz vezető utak finom szövevénye, történelmi sorspályák és egyéni életutak rendezett, értelemteljes szövedékeke.

A Budavári Labirintus irodalmi, bölcseleti, képzőművészeti, filmes és zenei programjaiban szintén meghatározó szerephez jut a labirintus-tematika: azaz a sors, végzet, szabadság; pokoljárások, szellemi odüsszeiák.