A Budai Vár alatt két-, illetve háromszintes félig természetes, félig mesterséges pincerendszer húzódik meg.

A felső szint 3-8 méter mélyen fekvő különálló üregekből áll, az alsó szinten egyedi és összefüggő pincéket találunk.

A pincerendszer összefüggő részét nevezzük Nagy Labirintusnak. Ennek látogatható járatrendszere a Budavári Labirintus.

A Várhegy területén kb. 350 000 évvel ezelőtt melegvizű források törtek fel. Magas mésztartalmuk eredményeképpen mészkősapkával vonták be a hegy alapját képző budai márgát és az Ördögárok-patak által lerakott kavicsüledék réteget. A feltörő forrásvizek egy idő után saját üledékükön már nem tudtak feljutni, így a budai márga és az édesvízi mészkő határán kerestek maguknak utat, ahol kimosta a mészkő alsóbb rétegeit, illetve a mészkő alatti lazább rétegeket.

A történelem során ez a többemeletes üregrendszer számos szerepet töltött be. A középkorban bor és termény raktározására használták a felső, különálló pincéket, az alsó barlangrendszerben ásott kutak pedig vízzel látták el a lakosságot a XV. századig. Természetesen ennek a földalatti hálózatnak vannak olyan részei, ahol a két vagy három  szint átjárható, így a házak alatt lévő magánpincéken keresztül lejuthatunk egészen a Várhegy gyomrába, a Labirintus pedig lehetővé teszi, hogy akár egy másik épület kijáratán távozhassunk. A barlangrendszer ezen tulajdonságát kihasználva hadi célokat is szolgált a török hódoltság idején. A budai szőlőtermesztés hanyatlása és az ivóvízrendszer kiépítése után a főleg bortárolásra és vízszerzésre használt pincék elvesztették jelentőségüket, az üregeket építési törmelékkel és szeméttel töltötték meg, így lassan feledésbe merültek, a köztudatban pedig legendaként maradt fenn a labirintusrendszer létezése.


A XIX. század végétől fordítottak ismét figyelmet a Várhegyre a földtudomány különböző területeinek képviselői. Szabó József készítette a Várhegy földtani felépítéséről szóló első leírásokat, majd az első részletes geológiai és hidrogeológiai kutatást Szontagh Tamás végezte a területen. Schubert Ignác pince-feltérképezési munkái tették lehetővé, hogy az 1930-as években megkezdjék a mélypincék feltárását, kezelését és idegenforgalmi rendezését. Kadič Ottokár és a Barlangkutató Társulat vállalta magára ezen feladatokat. Munkájuk eredményeként 1935-ben Várhegyi Barlang néven nyitották meg a nagyközönség előtt az addig feltárt Szentháromság utcai szakaszt.

A hadügyi szervek érdeklődését is hamar felkeltette a budavári barlang- és pincerendszer, majd nagyszabású munkálatokkal óvóhelyeket és légvédelmi létesítményeket hoztak létre. A II. világháborúban egy kisebb kórház is üzemelt a Várhegy oltalmában. A hidegháború idején a polgári védelem szervek korszerűsítették a pincerendszer óvóhelyeit. A létesítmények titkosnak számítottak, a magánlejárókat befalazták, a lakosság elől elzárták.


1961-ben a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat ismét megnyitotta a kibővített és átalakított Szentháromság utcai barlangszakaszt Barlangtani Múzeum néven. Az itt berendezett kiállítás 1965-ben az Úri utca 9. szám alá költözött, mivel a létesítménynek otthont adó Budapesti Történeti Múzeum nem vállalta tovább az 1961-ben átadott szakasz üzemeltetését. Az Úri utcai barlangrészben főként történelmi jellegű emlékekből álló kiállítás egészen 1976-ig volt látogatható, amikor pénzügyi nehézségek és technikai problémák, valamint a pincerendszert elárasztó víz miatt bezárták a létesítményt.


A barlangrendszer 1 500 méteres szakaszán, csaknem tízezer négyzetméteres területen Budavári Labirintus elnevezéssel 1983-ban nyílt meg a magyar történelmet bemutató panoptikum-kiállítás, ezzel létrehozva a budavári labirintusrendszer legnagyobb, legrendezettebb látogatható szakaszát.

Az 1996-ban elkezdődő rekonstrukciós munkálatoknak köszönhetően a csaknem tízezer négyzetméteres látogatható barlang-és pincerendszer jórésze visszanyerte eredeti, háború előtti arculatát.

A történelmi eseményeket illusztráló panoptikum-kiállítást pedig szimbolikus, mélyebb érelmű, titokzatos kiállítások váltották fel.