A labirintus szimbólum
|
A labirintus szó minden valószínűség szerint a görög eredetű labrys szóból származik, ami a krétai kultúra jelképére, a kétélű bárdra utal. A mítosz különféle ábrázolásaiban rendszerint Thészeusz és Minotaurusz küzdelme látható.
Más magyarázatok a labirintus kifejezést a labra, vagyis „üreg”, illetve a laura azaz „föld alatti útvonal” szóból eredeztetik. A labirintus az ember nehézségekkel, akadályokkal teli életútját jelképezi. Egyszerre jelenti azt a kiismerhetetlen helyet, ahol az ember eltéved, s ahol szimbolikus értelemben elveszíti önmagát, és ahol végül, ha rátalál a saját, a neki megfelelő útra, visszatalálhat önmagához. Talán ezért is létezik több olyan labirintusrajz, amelynek középpontjában egy tükör van. A labirintusok az ókori Egyiptomban királysírok voltak, és a görögével rokon szimbolika mellett (alvilág, újjászületés) gyakorlati feladatuk is volt: a sírrablók félrevezetése. A krétai és az egyiptomi civilizáció mellett a Gilgames-eposzban is megtaláljuk a labirintusmotívumok legfőbb jellemzőit, így az akadályozott zarándokutakat, a halál birodalma felé való tévelygést, a szörnyeteggel vívott harcot vagy a leszállást a föld alatti vizekbe. A labirintus központi motívum a Földközi-tenger térségében, de sziklákba rajzolt labirintusokkal találkozhatunk számos más, a fentiekkel egy időszakban létező kultúrában is, például a Val Camonica-i sziklarajzok esetében. 
Az ősi civilizációk sziklarajzai csak erősítik azt a feltételezést, hogy a labirintus szimbolikája közvetlenül kultikus szertartásokhoz kötődik. A kutatók egy része közvetlen összefüggést lát a termékenységrítusok és a labirintus között. Egyes kutatók szerint a labirintus tekervényei az anyaméhet szimbolizálják. Mások a görög mítosz egyik alapmozzanatához csatlakozva, a labirintusban egy olyan vallási beavatás jelét látják, amely az alvilágból a túlvilágba való átmenetet jelképezi. A szimbolikus fordulópont a labirintus középpontja: a középponton való keresztülhaladás a rítus résztvevőjének képletes újjászületésével jár. A labirintus a rómaiaknál kiszakad a mítoszok világából. Az ábrázolás a díszítést szolgálja. A Római Birodalomban mindenekelőtt mozaikkal ábrázolt labirintusokat találhatunk. A legismertebb a Pompejiben fennmaradt labirintusok háza. A rómaiak, szemben a görögök kör alakú ábrázolásaival, inkább a négyzet alakú labirintust kedvelték. Ugyanakkor nem iktatták ki a labirintus főszereplőit. A középpontban rendszerint Thészeusz és Minotaurusz küzdelme látható. A Római Birodalom bukása a labirintus kultuszának hanyatlását is magával hozta. 
A 16. századtól háttérbe szorul a labirintus közvetlen vallásos jelentése, és fokozatosan megváltozik az ábrázolás első számú helyszíne is: a székesegyházakból a kertekbe vándorol át. A növényekből készült labirintusnak három jellegzetes formája van: a virágágyakkal kijelölt, az alacsony bokrokból épített, és a növényfalakból, magas törzsű fákból kialakított útvonal. Virágkorát a 17. században éri el, csúcsteljesítménye a Mansard által megépített versailles-i kis park, és a benne található labirintus. A labirintus ebben a korszakban, hasonlóan a rómaihoz, elsősorban esztétikai funkcióval bír. 
A modernitás beköszöntével, vagyis a 18. századtól a labirintus díszítőfunkciója ismét háttérbe szorul, és mindenekelőtt művészeti alkotásokban (Arp, Picasso) vagy filozófiai elemzésekben (különösen Nietzsche filozófiájában) nyer újabb jelentéseket. Napjainkban téma- és vidámparkok közkedvelt terei a különféle labirintusformák (tükörlabirintus, szellemvasút stb.). Népszerűségük a bolyongás, az eltévedés és a kiúttalálás ősi élményében gyökerezik, a mai élményparkokban ugyanakkor egyszerűen átélhető, szórakoztató jelenséggé szelídülnek. A Budavári Labirintus geometriailag nem szimmetrikus járatrendszer. Természet alkotta és történelmi idők alakította folyosók és termek együttese, ahol a bolyongás alapélménye szintén átélhető, ám egyúttal a labirintusok eredeti, mélyebb értelme is feltárulhat.
A Budai Várhegy gyomrámban található Budavári Labirintus térrajaza
|
